Fukusima 10 évvel a katasztrófa után: még mindig több a kérdés, mint a válasz

Majak, Csernobil, Three Mile Island – sokáig ez a három név szimbolizálta, hogy a nukleáris ipar által lehetetlennek leírt súlyos katasztrófák igenis bekövetkezhetnek. 2011. március 11-én egy újabb névvel bővült az ominózus névsor: a japán Fukusimával, ahol újabb, a csernobilihez hasonló súlyosságú baleset következett be a helyi atomerőműben. Tíz évvel az események után az erőmű még mindig folyamatosan veszélyt jelent a környezetre, és nincsen válasz arra kérdésre, hogy mikorra oldódhat meg a helyzet. A Greenpeace friss vizsgálatai azt mutatják, hogy a baleset idején legsúlyosabban érintett terület nagy része továbbra is radioaktív anyagokkal szennyezett.

A sajtóban tavaly év végén nagy figyelmet kapott az a hír, miszerint a fukusimai atomerőműben 2011-ben bekövetkezett baleset után az eredetileg a reaktorok hűtésére szolgáló, sugárszennyezett vizet 2022-től a Csendes-óceánba akarják ereszteni. Mégpedig azért, mert addigra megtelnek az egykori erőmű területén lévő tárolótartályok, amelyekbe a szennyezett hűtővíz mellett az ugyancsak szennyezett talajvíz gyűlik, és valamit kezdeni kell ekkora mennyiségű víztömeggel. A hivatalos japán álláspont szerint a vizet folyamatosan szűrik és tisztítják, de korábban már fény derült arra, hogy a stroncium 90-es, potenciálisan csontrákot okozó izotópjának mennyiségét nem sikerült határérték alá szorítani.

A Greenpeace a kezdetek óta figyelemmel kíséri a baleset következményeinek elhárítását, így azt is, hogy mi történik az óceán vizével. Legutóbbi, 2020 októberi jelentésünkben úgy találtuk, hogy a tervezett óceánba ürítés a hivatalos számítások szerint is 2055-ig fog tartani, és visszafordíthatatlan, jóvátehetetlen folyamatokat fog elindítani. Ezek hosszútávon ma még megjósolhatatlan károkkal fognak járni, amelyek nemcsak Japánt fogják érinteni, hanem a Csendes-óceán sokkal távolabbi partvidékeit is.

A térség gazdasága máig szenved az egy évtizeddel ezelőtti baleset hatásaitól. A hivatalos közlések arról szólnak, hogy az itt termelt élelmiszerek – Fukusima környéke jelentős rizstermelő területnek számít –, valamint a partok közelében kifogott halak mennyire tiszták és mentesek a sugárszennyeződéstől, illetve mekkora a háttérsugárzás mértéke, amely a hatóságok szerint a megengedett, egészségre még nem káros értéken, határérték alatt van. A Greenpeace és más szervezetek sorozatos és közelmúltbeli mérései viszont nem ezt mutatják, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy a japán kormány a katasztrófa után a hússzorosára emelte a lakosság számára elfogadható sugárzási szintet, és ez lett papíron az új egészségügyi határérték gyerekekre és felnőttekre egyaránt. Ez elfogadhatatlan, hiszen a határérték így megegyezik azzal a szinttel, ami a nukleáris üzemekben dolgozókra vonatkozik, ami a világon mindenhol magasabb, mint amit a lakosság esetében még biztonságosnak tartanak.

Miért aggasztó a helyzet mindmáig?

A tárolt víz kérdése csak egy a sok megoldandó probléma közül, nem is a legnagyobb, mégis jól mutatja, mennyire komplex helyzetet eredményez egy nukleáris katasztrófa. A szennyezett vizek sorsánál is fontosabb azonban, hogy mi lesz a reaktorokban és az azok alatt található sérült, összeolvadt üzemanyaggal; a szennyezett épületekkel; hogy hogyan garantálható hosszú távra, hogy a radioaktív anyagok ne juthassanak ki a környezetbe? 10 év telt el a baleset óta, és ezen a területen nagyon kevés eredményt sikerült eddig felmutatni.

Ha csak 100 évre szólóan is, de a pusztaság közepén álló Csernobilt be lehetett fedni egy szarkofággal, ám az elszigetelés jóval nehézkesebb Fukusimában. A tengerpartra épített erőműben a külön épületekben lévő, sérült reaktorokat nem lehet „egyszerűen” elzárni a környezettől. A vízzel elárasztott épületekből mindmáig folyamatos a szivárgás, ráadásul félő hogy egy újabb, erős földrengésnek nem tudnának ellenállni az épületek, amelyekben összesen 5-6-szor annyi nukleáris üzemanyag van, mint Csernobilban volt. Ne feledjük: Csernobilban az eredeti, sebtében összerakott szarkofág hamar tönkrement, a nagyobb biztonságot nyújtó új burkolat viszont csak a baleset után 30 évvel készült el.

Felelősök nélkül

A 2011-ben bekövetkezett balesetért az erőmű üzemeltetői a természeti katasztrófát okolták, miközben világos volt az első perctől fogva, hogy – miként a csernobili balesetnél – itt is rengeteg emberi mulasztás történt. 2017-ben a fukusimai prefektúra bírósága ki is mondta: az atomkatasztrófáért nem a természet, a technika, vagy a csillagok furcsa együttállása, hanem a japán kormány és az erőművet üzemeltető cég a felelős, és ezért 500 millió jen (azaz mintegy 1,2 milliárd forint) kártérítés megfizetésére kötelezte az alpereseket.

Fukusima hagyatéka

A Greenpeace az elmúlt években folyamatosan követte a kárelhárítási munkálatokat, és több alkalommal is (utoljára 2020 novemberében) vizsgálta Fukusima környékén a szennyezettséget. Az évforduló alkalmával két jelentést készítettünk, az egyik két település, Iitate és Namie sugárszennyezettségével, a másik a sérült atomerőmű lebontásával, a romok eltakarítására vonatkozó hivatalos tervekkel foglalkozik.

A vizsgálataink, elemzéseink azt mutatják, hogy a szennyezettség elhárítására irányuló erőfeszítések csak korlátozott eredményekkel jártak: a legsúlyosabban szennyezett 840 négyzetkilométernyi terület alig 15%-án végezték el a kármentesítést, a terület összességében továbbra is radioaktív céziummal szennyezett. Nincs hivatalos dátum arra, hogy mikorra fogják a szennyezett területeken a sugárzás mértékét visszaszorítani, így az ott élők évtizedekig ki lesznek téve a nemzetközi ajánlásoknál magasabb sugárzásnak. Naime és Iitate városában annak ellenére oldották fel a kitelepítésről szóló intézkedéseket, hogy a sugárzás szintje magasabb a biztonságos értékeknél.

A kárelhárításra vonatkozó hivatalos, 30-40 évnyi munkáról szóló tervek nem kecsegtetnek sikerrel. A több száz tonna sérült, a reaktorokban, illetve azok alatt található nukleáris üzemanyag eltávolításának tervei hiteltelenek, alapjaiban kell újragondolni őket. A hűtésre elhasznált szennyezett víz, illetve az ugyancsak szennyezett talajvíz továbbra is halmozódni fog, hacsak nem találnak új megoldást ezekere a problémákra. A jelenlegi tervek, megfelelő technológiák híján, teljesíthetetlenek a bejelentett 30-40 éves időtartam alatt.

A terveket ezért újra kell gondolni, biztonságos épületeket kell építeni és ki kell fejleszteni azokat a robottechnológiákat, amelyek révén az emberi dolgozók veszélyeztetése nélkül megoldható az olvadt és összetört nukleáris üzemanyag eltávolítása. A sérül reaktorépületeket meg kell erősíteni, és hosszabb távú tárolásra alkalmas épületeket kell építeni a sugárzó anyag biztonságos elkülönítésére. Fel kell hagyni az illuzórikus határidők hangoztatásával, és el kell fogadni, hogy mindennek az időigénye legalább 50-100 év között van.

A katasztrófa óta eltelt évtized megmutatta, hogy Fukusima nemcsak a baleset súlyosságának berosolásában hasonlatos Csernobilhoz. Nem egy szétesőben lévő, diktatórikus világbirodalomban következett be, hanem a gazdag, demokratikus, valamint a hatékonyságáról és korszerű technikai-technológiai megoldásairól híres Japánban, a következmények azonban kísérteties hasonlóságokat mutatnak. Márpedig, ha Japán sem tudta elkerülni a balesetet, és utána megnyugtatóan kezelni a fennmaradó egészségügyi és környezeti kockázatokat, kiküszöbölni az emberi jogi sértéseket és biztonságba helyezni az erőmű maradványait, akkor hasonló esetben melyik ország lehet erre képes?